Mereng - ő

A múltkor elmentem a telki erdőbe kirándulni két barátosnéval. Mindketten hozták a nordic walking botjukat - vagy hogy hívják ezt  - , és a fantasztikus meredek Buda környéki domboldalakat azzal szelték át, aranyosan csápolva és kapaszkodva az eszközökkel, mint két nagy bogárka. Nem próbáltam ki, mert minek? A legtutibb számítógép van a fejemben, lehet, hogy nem a legújabb típus, de van saját koordinációs rendszerem, egyensúlyérzékem, figyelmem arra, hogy ne botoljak el (tavalyi, életem első lábtörése nem számít!), vannak olyan állapotban az izmaim, hogy fel tudnak húzni egy emelkedőn, pillanatnyilag egészséges vagyok, nem fáj semmim, miért szoruljak rá egy manuális segítségre? Miért járjak két bottal???? Tudom, tudom... megvan erre is az magyarázat, próbáltak is meggyőzni, hogy a kart is megmozgatja meg minden... hiába, ilyen világ van, hogy már az erdőt is tudományos alapossággal járjuk, figyelve közben a testünk minden porcikájára, nehogymár egy izmunk is kimaradjon a testedzésből.

Ugyanezért nem használok gps-t. Újpestiek nem röhögnek, de tényleg mindenhova odatalálok, ha egy kicsit eltévedek, akkor meg visszatalálok. Tudok térképet használni ha nem felejtem otthon a szemüveget, de akkor mondjuk a gps-t sem látom, megismerem a házakat, amik előtt már ötször elmentem, új barátságokat kötök, mert az újságos már integet, amikor vagy harmadszor kanyarodok be előtte. Az assisi utazás alkalmával volt alkalmam a szerkezetet kipróbálni Lazacommal: ha már elhozta, hát be is kapcsoltuk, és tényleg mondta, hogy most erre meg arra menjünk. Ezt úgy csináltuk, hogy én hallottam, Lazac meg látta is, így ügyesen ketten azért össze tudunk hozni néhány működő érzékszervet. :)

No, aztán az volt, hogy Jesolóba is a kütyüvel mentünk, ami egy idő után valamiért megadta magát, és nem jelzett többet. Abban a pillanatban csak néztem az utat, és fogalmam sem volt, hol vagyok!!!! Azon az útszakaszon, amin 15 éve járunk családilag, barátnőileg, oda-vissza, jobbra-balra, elvesztettem minden tájékozódóképességemet, a szó szoros értelmében nem tudtam, hogy merre állok arccal. Akkor biztosan rádöbbentem, hogy a gps nem nekem való, mert nem hogy adna, inkább elvesz tőlem valamit.

Ez a post már két napja el van kezdve... nem mintha más dolgom nem lenne, de azért kicsit elgondolkodtam rajta, hogy miben korcsosultunk el az utóbbi évtizedekben: még tudok, de már nem szeretek (utálok!) kézzel mosni, abba pedig, hogy mondjuk egy család ágyneműjét kézzel kimossam, kicsavarjam, stb... biztos belehalnék (és akkor még hol van a többi ruha). Ugyanígy képtelen lennék fizikailag arra, hogy 5 kg lisztből kidolgozzak kenyértésztát (pedig a tv-ben láttam egyszer, ahogy egy idős néni hólyagosra dagasztotta a két szép kezével azt a rettentő mennyiséget) - én a fél kilós adagot is sokszor robotgéppel keverem ki. Az olasz tanulásnak köszönhetően most hála Istennek visszakaptam a kézírásomat - mert az utóbbi időben már írni sem szerettem, valahogy nem kanyarodtak úgy a betűk ahogy régen, ami nem csoda, hiszen a legkisebb feljegyzést is számítógéppel készítettem el. Én nem szeretnék tempomatos autót mert majd azt én tudom, hogy nyomjam a gázt, meg nem szeretnék olyan autót, ami magától beparkol - gondoljatok bele, hány embert fosztanék meg a szórakozásától, akik a belvárosi ablakokon kitekintve látják, ahogy ötödszörre sikerül beállnom egy helyre. :P Ja, és automata kocsit sem szeretnék, mert szerintem abban semmi poén nincs. Tudom én, hogy nem lehet visszaforgatni a zidő kerekét, ez egy akkora közhely, hogy még igaz is... de néha azért szívesen lelassulnék.