Teidétől átvéve a fonalat (mennyire hamar megnőnek a gyerekek, hogyan lesz a "kis gond"-ból "nagy", és milyen örömös/fájós szívvel képes az ember nosztalgiázni), megmutatom ezt a régi fotót, épp nemrég szkenneltem be. A gyerekem "jó pasi" most is, kicsinek is bűbájos volt, jókedvű, nyaranta csokibarna, szeretetre méltó kis kékszemű gombóc. Ez a kép jellemző rá (akkor és azóta is): ő elvan a háttérben... nem ő volt az, és soha nem is lesz az, aki könyökölve arrébb löki a többit, hogy jobban odaférjen a tortához... de azért ugyanolyan lelkesen próbálja fújni a gyertyákat a többiek fején keresztül. :-)
Most is ilyen. Ez a hozzáállás pedig "nem való" a mai világba, amikor a normálisnál még három lapáttal többet kell rátenni mindenkinek, hogy valamiképpen érvényesüljön (vagy csak normálisan megéljen), és nem elég csak "messziről fújni a gyertyát". És mégis... valami könnyeket előcsalogató büszkeség van bennem, hogy ilyen gyerekem van: mert régen is minden felnőtt (óvónők, tanárok) szerette, épp a szelídsége miatt, és most is ugyanúgy. A kisördögöt meg valahogy majd elhallgattatom, aki folyton azt sugdossa a fülembe, hogy "mi lesz ebből a kölökből, miből fog megélni, hogy fog érvényesülni... stb."
5 megjegyzés:
Szeretném hinni, hogy nem csak a könyöklés a nyerő.
Megható ez a kép...
Ja, hát én hiszem is... csak mikor a zember gyerekéről van szó, akkor elfogja a félelem.
igen rámenős világot élünk...sajnos, pedig a jó hátország legalább olyan fontos...
Azt gondolom, szerencsére maradtunk páran, akik hasonlóak, akiknek nem a könyöklés a fontos.... és ameddig így vagyunk, akkora nagy baj nem lehet. Bár tényleg egy nagy hang, egy erőteljesebb felfelé ugrálás - vagy nyalás - mostanság többet ér....:(. Hát nemtom.
és tényleg nem változott semmit, hacsak azt a majd másfél métert nem nézem XD Gyerek ügyben meg úgysem lehet elég okos az ember, max. utólag, akkor meg már minek. Valami majdcsak lesz, de a lényeg, a tőled kapott szeretet; és annál jobb útravaló, hidd el, nem kell neki.
Megjegyzés küldése