Azt hiszem, már akkor szerettem Korfut, mikor még ki sem tettem a lábam az országból – úgy kábé a történelem előtti időkben. :-) Még a térképen is nehezen találtam meg a hosszúkás kis görög szigetet, Gerald Durell könyvét olvasva mégis mintha már jártam volna a poros útjain, ettem volna a sajtjaiból, a szőlőjéből, mártogattam volna ropogós héjú kenyeret a frissen préselt olívaolajba.
Ehhez képest – szinte természetes – az első látogatás kb. 15 évvel ezelőtt kis csalódást okozott: hol van már Durell világa… turisták tolonganak, kattognak a fényképezőgépek , drágább-olcsóbb szállodák feszítik meg fehér falaikat a tengerparti sziklákon. Felesleges ámítanom magam: én is az átmenő vendégek közé tartozom. Most, a második utazás alkalmával talán még több náció képviselteti magát mint régen, én is lelkesen húzom a bőröndömet, keresem a parkolóban a neckermannos buszt, kattogtatom a masinát, hogy minél több emléket megapixelekbe zárjak itt is.
(Szt Szpiridon csodálkozva tárja szét a kezét: Mi ez a zsibvásár itt körülöttem? :-)
Úgy érzem, a szigetnek alapvetően két arca van: az egyik a külföldieket kiszolgáló mindenféle tevékenység: szálláshelyek, éttermek, boltok, bérelhető csónakok, befizethető kirándulások, kiépített partok, stb…. ahogy máshol. Szép, ragyogó, csilivili, megvan minden, ami kell. A másik arcát talán nehezebb észrevenni, vagy ha valaki észre is veszi, nem biztos, hogy tetszik neki; van ugyanis egy kis „rendetlenség”. Az olajfa ültetvényeken a lombok alatt rejtőző ütött-kopott kis kalyibák, amik valószínűleg a szerszámokat és egyéb szükséges dolgokat őrzik, a fák alatt szétdobálva néhány műanyag kanna, aminek biztos meglesz valamikor a funkciója, egy-két ottfelejtett ezmegaz (megkockáztatom: szemét). Azokat az embereket, akiknek az a néhány olajfa a megélhetés egy részét biztosítja, marhára nem érdekli, hogy majd amikor arra megy a turista a légkondis busszal és kinéz, mit fog szólni mindehhez. Ugyanígy otthagyják a parton törött csónakot, vannak elhagyott házak, a hegyi falvakban egyszerű kis boltok, előtte néhány törött lábú szék, amire kiülhet a férfiember egy kis időre megbeszélni a dolgok folyását.
És aztán van sok félig kész építkezés, érthetetlenül égnek meredő vas-szálak az első emelet után, amelyek várják a további vasbeton rétegeket, vagy éppen lakott emeleti részek és tátongó ablakú, üres alsó szintek. Először érthetetlen… de aztán a magyar idegenvezető, aki 13 éve él a szigeten és görög férje van, elmagyarázza, hogy amit a „Bazi nagy görög lagzi”-ban látunk, abban semmi, de semmi túlzás nincsen (no… talán csak a Vindex…:-D ). A görög családok valóban ennyire összetartóak, hangosak, vidámak… épp mint a filmben, és náluk úgy szól a mondás, hogy „három gyerek nem gyerek”. Így aztán ha pl. építenek egy házat, lehet, hogy csak arra van pénzük, hogy egy részét megcsinálják, de eleve úgy építik, hogy a következő generációnak, vagy éppen az unokaöcsinek, vagy bárkinek a nagy családból, meg legyen a lehetősége tovább folytatni a fészekrakást.
Egyszóval érdekes ez a kettősség, de engem nem zavar: szeretem a szállodák csodálatos kertjeit azokkal a gyönyörű virágzó növényekkel, olajfákkal, ápolt fűvel, a tenger fölé benyúló teraszokkal, ahol az ember ücsörög egy kicsit a párás söröspoharával, miközben bámulja a nagy kékséget… szeretem, mikor klímás buszokkal visznek a jó kis kirándulásokra… De szeretem észrevenni a díszletek mögötti valódi életet, az egyszerűséget – bár ebből sajnos csak keveset látok. Buszból lehet elkapni néhány jó pillanatot, csak értelemszerűen ilyenkor a képek nem lesznek jó minőségűek: pl. lemarad a nénikének a feje…
...el lehet kapni a kéményeken a madár formájú szikrafogókat(?)….
...és ami érdekes volt nekem: az út menti… mik is? Vagy olyan kis kegyhelyek, mint nálunk a keresztek, vagy pedig balesetek áldozataira emlékező kis építmények, nem tudtam rájönni. Talán inkább az utóbbi, mert volt amelyikben még az urna is ott volt, és egy fénykép, gondolom az elhunytról. Formájuk legtöbbször templomra emlékeztet, kis üvegajtajuk/ablakuk van, gyertya ég bennük. Nagyon meghatóak.
Szóval elindul az ember a sziget-túrára… és nekem máris tetszik, pedig még ki sem szálltam a buszból. Mint ahogy később tetszik Sissi kastélya is, Achilleon: ellentétesek a vélemények, sokak szerintem nem illik ide a hatalmas neoklasszicista épület, mások szerint szép… én úgy vagyok vele, hogy ha már ott van, akkor nekem tetszik. Erzsébet királynő biztos nem egy kalyibát építtetett volna magának, csak azért, hogy korhű és autentikus legyen… palotája pedig már ugyanúgy hozzá tartozik Korfuhoz, mint bármelyik több száz éves kolostor. Ez van. Belül olyan mint az összes többi kastély. A kert viszont gyönyörű: mi más is lenne, kilátással egy csodálatos öbölre és a szemközti hegyekre? Virágok, dús zöld növényzet mindenütt, márványszobrok, asztalkák. És! Két márvány fürdőkád, amibe a királynő tengervizet hozatott fel minden nap, és abban hűsölt (akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy nő, gondolom főleg egy királynő, lecsattogjon a strandpapucsával a partra és megmártózzon a tengerben). Sissi kedvenc mitológiai alakja Achilleusz, az ő nevét adta palotájának, a hősről két szobor is van a kertben… szép, nem szép… oda való, és ezért szép is. De ami igazán megkapó: Lord Byron szobra egy egészen félreeső részen, fák között, egy kis kerítés mögött, amint mindenféle hivalkodás nélkül ücsörög az örökkévalóság peremén.
Miközben tovább visz a busz és gyakorlatilag a tengert folyamatosan lehet látni, bármilyen irányban haladunk, arra gondolok, hány féle árnyalata lehet a kéknek és a zöldnek? Eszembe jutnak a html-es színkódok, hogy ha csak egyet is változtatunk a számsor végén, már más színt kapunk, pedig a szemünk talán nem is érzékeli. Hány szín van egyáltalán? Hány millió? Mindenesetre a Ion-tengerben biztos megtalálható az összes árnyalat. Biztos! Egyszerűen csodálatos, nem győzök betelni vele! Ahogy a kisebb hajók ringatóznak Paleokasztrica kikötőjében, szinte át lehet látni alattuk… amikor pedig már tizedmagammal benne ülünk az egyikben és lassan pöfögünk a parti sziklák mentén, tényleg nem hiszek a szememnek. Ilyen kék nincs is! De olyan zöld sem! Amikor pedig besiklunk egy kicsi barlangba, ahol a „blue eye” van, ami klasszikus turista-látványosság, azt már tényleg nem hiszem el! Elég jól sikerült lefényképezni: néhány négyzetméteren a tenger szinte neonkék ott a barlangban, valahogy úgy kapja a fényt…. nem tudom megmagyarázni, nem is akarom, csak örülök, hogy láthattam.
Továbbpöfögünk Nausziká királylány barlangjához, ahol rátalált a hajótörött Odüsszeuszra. A görög mitológia több mint bonyolult, de állítólag történelmileg igazolható, hogy Korfu volt a fajákok földje, ezért az is biztos, hogy Odüsszeusz itt, igen, pont itt ért partot… kicsit kijjebb az öbölben pedig ott van a Poszeidon által kővé változtatott hajó. De ott ám! És az ember ezt ott, abban a pillanatban tényleg el is hiszi! És milyen jó is elhinni! Általában véve könnyebb lenne az életünk, ha kicsit bátrabbak lennénk és nem tiltakoznánk a nem kézzelfogható, nem ezerféleképpen bebizonyított dolgok ellen - mert talán éppen ezek a legfontosabbak az életben.
Az utakat ciprusok szegélyezik… hát ezt mindenki tudja, de mégis… olyan jó őket „személyesen” látni! Az Ószövetség szerint már az Édenkertben is voltak ilyen fák, Görögországban pedig a szerelem jelképei, mert állhatatosak, mindent kibírnak. Az egyik hegyoldalban tűz pusztított tavaly: a növényzet persze Korfun hamar életre kel, máris új bokrok nőttek a régiek helyén. De mind közül kimagaslanak a ciprusok: halottak ugyan, ágaik kopaszak és tűztől elszenesedettek, de ugyanolyan egyenesen és szilárdan állnak halálukban is, és még akkor is állni fognak, mikor az új növényzet körülveszi majd őket néhány éven belül. Hát nem ilyen a szerelem is? Ugyehogy ezek a görögök tudnak valamit?
Az utakat ciprusok szegélyezik… hát ezt mindenki tudja, de mégis… olyan jó őket „személyesen” látni! Az Ószövetség szerint már az Édenkertben is voltak ilyen fák, Görögországban pedig a szerelem jelképei, mert állhatatosak, mindent kibírnak. Az egyik hegyoldalban tűz pusztított tavaly: a növényzet persze Korfun hamar életre kel, máris új bokrok nőttek a régiek helyén. De mind közül kimagaslanak a ciprusok: halottak ugyan, ágaik kopaszak és tűztől elszenesedettek, de ugyanolyan egyenesen és szilárdan állnak halálukban is, és még akkor is állni fognak, mikor az új növényzet körülveszi majd őket néhány éven belül. Hát nem ilyen a szerelem is? Ugyehogy ezek a görögök tudnak valamit?
Amikor egy korfui távol van a szigetétől, honvágyát azzal a mondattal fejezi ki, hogy „de szeretném már hallani a kabócákat”… (Mondjuk én egyáltalán nem vagyok Korfu szülötte, és csak tegnap jöttem haza, de azért ezt a mondatot már ma el tudnám én is sóhajtozni….) Szóval a kabócák ciripelése nagyon jellegzetes… nagyon megnyugtató… és nagyon hangos…. Mert az egy dolog, hogy ül az ember a nyugágyban az olajfa alatt, és odafent működik a kórus… de amikor megyünk a busszal, zárt ajtó-ablak, mormog a klíma és a motor, közben szól a sofőrnél a zene – és még akkor is hallom kintről a kabócákat az olajfaligetekből… na az már tényleg valami hihetetlen. Ahhoz képest, hogy több millióan ciripelnek, sosem láttam még egyet sem élőben, most kerestem a neten egy képet. Ez itten egy kabóca:
Amúgy általában az olajfákon tanyáznak, amelyekből több millió van Korfun. Van amelyik több száz éves, legtöbbet a négyszáz éves velencei uralom alatt ültettek belőlük, mert a Köztársaság innen szeretett volna utánpótlást az olajkészleteihez, ezért minden egyes fa ültetéséért pénzt ajánlott a gazdáknak. Állítólag ezt sosem fizették ki, de az olajfák nőttek, újakat ültettek, azok is nőttek... kialakult az olajbogyó sokrétű feldolgozása, és a mai napig ez a szigetlakók fontos jövedelemforrása. Én is vettem olívaolajból készült szappant…. tudom, hogy itthon is lehet, kapni, de vagyok annyira sznob, hogy azt gondolom, az ottani az más. :-)
Vettem még sálat (khmm… kettőt…. :-P ) az egyik tényleg görög, a másik „médinindia” – de akkor is nekem emlék. Aztán természetesen bevásároltam többféle méretű üvegcsében úszó szirupos kumkuatokat, ez ott szinte kötelező. Valamiből nekik is élni kell, így aztán eléggé céltudatosan a sziget-túra egyik állomása a likőrüzem, és főképpen annak a boltja. Egy kis kóstolót is adnak, akár több pohárkával is le lehet gurítani, ettől aztán 30 fokban az ember rögtön nagyon vidáman indul felvásárolni az egész üzletet. :-) Nem kell egyébként túlságosan racionálisnak lenni… tudom, hogy miért visznek oda, hát rendes turistaként vásárolok is… valami pici ajándékot úgy is szeretnék hozni, és az aranyos kis üvegekben gurgulázó sárga gyümölcsöcskék Korfu felirattal és zöld szalaggal remélhetőleg örömet okoznak az itthoniaknak, és csak 1-2 Euroba kerül. (Most nagyvonalúan tekintsünk el az apró részlettől, hogy néhány centtel drágábban a legutolsó falucska legkisebb boltocskájában is meg lehet kapni ugyanezt.)
Mindemellett hajlamos vagyok hazacipelni mindenféle dolgot, amit nem pénzért adnak… „Jobb helyeken” (kac-kac…) kagylókkal rakok meg egy nagy szatyrot, ez még a jobbik eset, mert nem olyan nehéz. Kavicsos tengerparton viszont mit gyűjt az ember? Kavicsot, naná. Aztán háromfelé csomagolja, és mindenki kap a bőröndjébe egy adaggal, nehogy túllépjem a húsz kilót. De hát ki bírna ellenállni ezeknek a köveknek?, főleg azok ragadják meg a fantáziámat, amik el vannak törve, a hasadásukban pedig évmilliók rétegei látszanak. Ezek mellett pedig hoztam egy csomó lapos kövecskét is, amivel majd egy borosüveg lesz szépen bevonva. De ami még érdekesebb (legalábbis nekem), hogy kihordanak a hullámok rengeteg apró üvegdarabot: nem élesek már, ki tudja, mióta hánykolódnak a tengerben és csiszolódnak a „rendes” kavicsok között. Nincsen már éles szélük, a színük pedig alig átlátszó, van amelyik már teljesen fehér, mint a mart üveg, de van zöld és néhány más színű is. No, hát ezeket rögtön első nap elkezdtem szedegetni, vagy két kiló összejött ebből is… mozaikként lesznek majd felhasználva valami jópofa üvegen vagy tálban. Majd a készterméket is megmutatom. Egyszóval ilyen bogarászással órákat el tudok pampogni a tengerparton, tiszta agymosás.
Odavagyok a tengerért, bár sajnos nem vagyok olyan nagy tengeri medve, mint szeretnék lenni…. A Paxos szigete felé tartó kirándulásnak például volt egy olyan része, hogy a kicsi hajó, amivel mentünk (kb. száz fős), megállt Antipaxos egy csodálatos, védett öblében, lehorgonyzott egy órára, és a hajóról lehetett beugrálni a kb. három méter mély zöldnél is zöldebb, kristálytiszta vízbe… Na, hát ez az, amit én nem merek. Nem is tudok olyan jól úszni, és még életemben nem ugrottam ilyen magasról (no, alacsonyabbról sem, ha jól meggondolom). Mondjuk biztos nem fulladtam volna bele vagy ilyesmi… egyszerűen csak a bátorság hiányzik – marad viszont az irigység és a kívülállóság érzése, ahogy nézem a vidáman ugrabugráló és jól szórakozó embereket… ugyanakkor érzem hogy milyen hülye vagyok, hiszen rajtam is van a fürdőruha a ruhám alatt… hát így jár az ember, amikor saját magát rekeszti ki a jó dolgokból. Mindegy… nem kaphatunk meg mindent. Nekem az is jó, hogy a szálloda strandja mellett találok vagy kétszáz méternyi elhagyatottabb partszakaszt, van egy nagy fügefa, néhány felfordított, ócska csónak és rozsdásodó vizibicikli (nem a turisták szemének való „rendetlenség”, ahogy az elején is írtam). Én viszont nagyon élvezem a dolgot: beülök a fügefa alá az egyik öreg csónak hátára, hallgatom a kabócákat, bámulom a tengert, aszt’ elvagyok.
Odavagyok a tengerért, bár sajnos nem vagyok olyan nagy tengeri medve, mint szeretnék lenni…. A Paxos szigete felé tartó kirándulásnak például volt egy olyan része, hogy a kicsi hajó, amivel mentünk (kb. száz fős), megállt Antipaxos egy csodálatos, védett öblében, lehorgonyzott egy órára, és a hajóról lehetett beugrálni a kb. három méter mély zöldnél is zöldebb, kristálytiszta vízbe… Na, hát ez az, amit én nem merek. Nem is tudok olyan jól úszni, és még életemben nem ugrottam ilyen magasról (no, alacsonyabbról sem, ha jól meggondolom). Mondjuk biztos nem fulladtam volna bele vagy ilyesmi… egyszerűen csak a bátorság hiányzik – marad viszont az irigység és a kívülállóság érzése, ahogy nézem a vidáman ugrabugráló és jól szórakozó embereket… ugyanakkor érzem hogy milyen hülye vagyok, hiszen rajtam is van a fürdőruha a ruhám alatt… hát így jár az ember, amikor saját magát rekeszti ki a jó dolgokból. Mindegy… nem kaphatunk meg mindent. Nekem az is jó, hogy a szálloda strandja mellett találok vagy kétszáz méternyi elhagyatottabb partszakaszt, van egy nagy fügefa, néhány felfordított, ócska csónak és rozsdásodó vizibicikli (nem a turisták szemének való „rendetlenség”, ahogy az elején is írtam). Én viszont nagyon élvezem a dolgot: beülök a fügefa alá az egyik öreg csónak hátára, hallgatom a kabócákat, bámulom a tengert, aszt’ elvagyok.
Csodás élményem is volt: Paxos szigetéről hazafelé tartva mindenki békésen agonizált a hajón, volt vagy negyven fok… amikor az egyik hajós ember a négyből több nyelven elkezdett kiabálni, hogy „delfinek balra”…. persze az egész népség átvetette magát a hajó bal oldalára… na mondom, most borulunk fel… delfinek addigra már jobbra… hajós ember kiabálja, hogy „now right”… mindenki átözönlik jobbra… szerencsére én meg a lányom pont a „right” oldalon voltunk, így rögtön korlát-közelből láttuk az állatkákat… Fantasztikus élmény volt, még sosem láttam ilyet, tényleg leírhatatlan ezeket a csodálatos teremtményeket a saját élőhelyükön látni, ahogy követik a hajót és „mosolyogva” dobálják fel a fényes, szürke testüket a víz felszínre, mintha direkt akarnák mutogatni magukat. A hajó tett egy kört körülöttük, de sajnos nem lehetett sokáig látni őket, talán két perc, és el is tűntek a mélyben. Fényképet lehetetlen volt csinálni… először próbáltam kattintgatni, de aztán rájöttem, hogy inkább nézek, és elraktározom az élményt, mint hogy a géppel bíbelődjek az értékes pillanatokban. Azért van egy-két kép, amin kis jóindulattal látszik egy delfinnek a háta…. Ezen a képen pedig egy delfin látható a víz alatt, továbbá látható bal oldalon valami fröccsenés, ami mellett még balra éppen egy delfin csapódott a vízbe, hát ez ugyan már nem került fel a képre, de szerintem tökre oda lehet képzelni. :-P
Paxos egyébként bűbájos… Először végighajózunk a sziget sziklás oldala mentén, néhány helyen úgy néz ki, mintha a sziklás part éppen most akarna beszakadni a tengerbe - gyönyörű... és természetesen itt is van egy Poszeidon barlang, amibe kicsit "bedugjuk az orrunkat..." :-)
Gaia-ban kötünk ki, a városka a nevét Szt Gaioszról kapta, aki a szigeten elterjesztette a kereszténységet. Gyújtok is egy gyertyát az egy szem kis templomban, mit lehet tudni, az ilyen helyeken mindenféle dolgokat kívánok, még akkor is, ha nem katolikus templom… aztán még veszek egy képet is a szentről, aranyos szakállas bácsika bordó köpenyben. Mondjuk eléggé hasonlít Szt Szpiridonra, aki viszont Korfunak a védőszentje… :-) A görögök nagyon vallásosak, Korfu városban a helybéliek azt mondják „beugrok Szpiridonhoz hazafelé menet", megpuszilgatják a szent ezüstkoporsóját, gyújtanak egy kis karcsú gyertyát, előadják az aktuális kívánságukat, aztán mennek tovább a dolgukra. Akiknek viszont teljesült a kérésük, vesznek egy óriási gyertyát és azt gyújtják meg, immár hálából.
Gaia-ban kötünk ki, a városka a nevét Szt Gaioszról kapta, aki a szigeten elterjesztette a kereszténységet. Gyújtok is egy gyertyát az egy szem kis templomban, mit lehet tudni, az ilyen helyeken mindenféle dolgokat kívánok, még akkor is, ha nem katolikus templom… aztán még veszek egy képet is a szentről, aranyos szakállas bácsika bordó köpenyben. Mondjuk eléggé hasonlít Szt Szpiridonra, aki viszont Korfunak a védőszentje… :-) A görögök nagyon vallásosak, Korfu városban a helybéliek azt mondják „beugrok Szpiridonhoz hazafelé menet", megpuszilgatják a szent ezüstkoporsóját, gyújtanak egy kis karcsú gyertyát, előadják az aktuális kívánságukat, aztán mennek tovább a dolgukra. Akiknek viszont teljesült a kérésük, vesznek egy óriási gyertyát és azt gyújtják meg, immár hálából.
Korfura bármikor visszamennék… nem vagyok így minden hellyel, volt amit elég volt egyszer látni, mélyen nem érintett meg. De Korfu… azt hiszem Durell miatt… én még mindig látom a csillogó felszín alatt a harmincas évekbeli egyszerű szigetet, ahogy a híres író annyira részletesen és érzékletesen leírta. De azon is gondolkozom, hogy talán-talán-netán közrejátszanak itten a velenceiek is, akik négyszáz év alatt meglehetősen rátették a bélyegüket a városkák építészetére…. Na ki a reménytelen eset…? ;-)
