Időutazás :)

Lazacnak (főleg). :-) Assisi, Piazza San Rufino, több mint száz évvel ezelőtt. És ha lehetséges lenne látni fotókat még száz, vagy még kétszáz évvel azelőttről, akkor sem lenne sok különbség - gondolom.  A templom persze azóta szépen restaurálva van, tehénkék sem ballagnak az úton, és nem isznak a szökőkutak vizéből (viszont van jónéhány közlekedési tábla a modern idők jegyében :-/ ). 

Mr. Golden rendszeresen küld nekem Velencéről sok-sok éves képeslapokat, ami véletlenül bekerül a bélyegüzletbe. Kezdetleges technikával készültek, furcsa színük van (feltéve, ha egyáltalán színesek), de a lényeg: a paloták, a hidak, az utcák, a gondolák - minden ugyanaz. És hogy ne csak Olaszországról essék mindig szó: az innen-oda rohanásban érdemes néha megállni pl. a Ferenciek tere két oldalát összekötő aluljáróban, ahol ugyanilyen régi fotók vannak kirakva Budapestről. Konflisok, hosszú ruhás hölgyek, kalapos urak... egyszerűen odavagyok a régi fotókért. :-)

Még egy kis Assisi

Nem szeretem magamat fényképeken, de Lazac mindig csinál rólam olyanokat, amiket még meg is merek mutatni, mert jól visszaadják annak a pillanatnak a hangulatát. És jó látni, hogy ott voltam... :-)

Mihez képest?

Azért a Studio Italia szerintem meglehetősen mellényúlt ezzel a tanfolyammal... egy hónap Pisa, 200 eFt (tartalma: iskola, szállás), plusz közlekedés, plusz megélhetés - és ezt a szállást adják hozzá. Nem mondom, ahhoz képest, hogy négy hét, nem drága az oktatással együtt, na de olyan is... Azért egy diáknak, aki vígan elvan egy ilyen helyen, annak sokba kerül, az idősebbek viszont ha összespórolják, akkor nem fognak egy hat négyzetméteres dobozban aludni ketten, egy ilyen szörnyűséges épületben. Nem véletlen, hogy próbálják elsózni a tanfolyamokat, bombáznak mindenkit a levelekkel, mert a körmükre ég a dolog. Asszem jövőre ezt a szerződést fel is mondhatják a Pisai Egyetemmel.

Bezzeg Velencében, van most egy akció, 230 Euro június végén egy hét, suli+ szállás a San Giorgion a Chiostro Palladiano-ban.... wowww.... :)

Sóhajtozós

Assisiben, Szent Ferenc sírjánál webkamera van, amely 24 órán keresztül ad néhány másodpercenként változó élőképet. Reggel 8 körül általában mise van (mint most), később lehet kukkolni a látogatókat, ha éppen szerencsés időben néz be az ember, lehet látni a ferences szerzetest, ahogy lecseréli a hat gyertyát a Szent koporsója előtt. Assisi egyáltalán nem mondható zsúfolt városnak, így itt is előfordul, hogy percekig üres a tér, aztán újra belép néhány turista vagy helybéli, akiknek ruházatából meg lehet állapítani, milyen az időjárás arrafelé... ha rövidujjúban jönnek be, akkor biztos szépen süt kint a Nap, a látóhatáron a dombok párába burkolóznak, esetleg a reggeli köd még ott ül völgyekben az olajfák tetején. Jó illat van, és az érdekesen éles hangú fecskék százai köröznek a Bazilika körül. Este 7 után pedig, miután bezárják a templomot, csak két fénypont és a megvilágított koporsó látszik. Később benézni kicsit hátborzongató... elképzelni feljebb azokat a nagy, üres, sötét tereket, az örökmécsesek adta halvány világosságot... és a csöndet...

Három hete itthon vagyunk - és még mindig Assisivel álmodom.*

*Ehhh... talán nem is csoda, ha a webkamerán alszok el... :P :) 

Olvasnivaló :)

Ráadás :)

Ahhoz képest, hogy elő sem akartam venni a fényképezőgépet, EZEK most tetszenek. :-)

Assisi

KÉPEK (5 album! :-) )

Félúton

Leülni nem tudtam mellé, mert nem lehetett közelebb menni - csak a protekciós fűnyírós bácsinak. :) De biztos csináltunk ketten vagy húsz képet Szent Ferencről, amint megromlott szemével hunyorogva néz az assisi dombok felé. Gyönyörűszépséges. Igazából én nem is akartam onnan eljönni...., és nagy a kísértés, hogy mindjárt felrakjak ide is egy-kétszáz fotót. :-)  Most már itt vagyunk Velencénél a garniszállóban, pillanatnyilag kilenc fok van, úgyhogy semmi mást nem lehet csinálni csak netezni, mert itten van wifi. Pedig holnap lenne a városlátogatás - és még egy dzsekink sincs. :-/ Folyt. köv.

Ez pedig Eremo delle Carceri - és feltehetőleg ugyanannak a szobrásznak a keze munkája (de ezt még ki kell deríteni). Fotó by Lazac - ki más? :-)

San Damiano

Valamelyik nap majd megkeresem, leülök mellé - és csak nézzük együtt a tájat szótlanul. :-) 

Dél körül elindulok. Mindenki jó legyen, majd előkerülök. Ciao... :-)

Assisi

Tegnap megvetettem Lazacommal is a gumicsizmát - így alulról csizmásan, felülről eső-pelerinesen a rossz idő sem állhatna utunkba. Azóta harminc fokokat mutatnak az előrejelzések. Így kell ezt csinálni! :-) :-)

A megvalósult álmokról

Ez itt Liao Yusheng fotója Neptunról, Firenze, Piazza della Signoria. Ő egy japán hapsi, akire már nagyon sok éve találtam rá a neten, abban a kőkorszaki időben, mikor még fényképezőgépem sem volt.  Fantasztikus sorozata van Olaszországról (is), amit sóvárogva nézegettem annak idején, hogy jahaj, ha egyszer én is csak úgy kattintgathatnék, milyen jó is lenne! Aztán most, hogy megcsináltam a lenti képet, az olyan ismerős volt... beletelt három napba, mire rájöttem, hogy honnan. Jelentem a japán pasi köszöni jól van, és a régi albumai még mindig fenn vannak az oldalán, így le tudtam lopni az "ő Neptunját".  Ami persze sokkal jobb mint az enyém, egyrészt mert biztos félméteres objektíve volt hozzája (naja, mert ő egy igazi fotós), és még napsütéses kék ege is, hát így könnyű. :P De érdekes a két kép. Az övén Neptun maga mögé néz, ezért hagyott jobb oldalon egy darab kékséget, hogy ugye legyen neki hova nézni. Én viszont valahogy úgy álltam, hogy pont a szeme közé néztem a tenger Istenének, ami egyébként fantasztikus érzés volt, mert a szobor vagy három méter magas, és olyan szigorúan nézett rám, mintha kérdőre vont volna, miért járok ilyen ritkán erre. (Haha.)  Hát én meg azt kérdeztem, miért nincsen napsütés, akkor esetleg jobb fotót tudtam volna róla csinálni "fésztufész". No, majd legközelebb! :)

Amúgy itt a végén tanulság is van (ma még nem okoskodtam :) ), de ez csak úgy magamnak. Mert hát tényleg néha car a zélet, az ember nem lát ki a mindennapok nyűgjeiből, és baromi sok bajom tud lenni. De most ez az egyszerű kis dolog megmelengette a lelkemet, mert szembesültem azzal, hogy ami régen elérhetetlen álomnak tűnt (egy nem túl drága, de jó fényképezőgép), az közben nem hogy megvalósult, de az áhított fényképezés a mindennapjaim része lett. Továbbá, hogy megtettem olyan lépéseket átvitt értelemben is, amelyek ezt lehetővé teszik. És ez jó.

És még egy lábjegyzet: a szobrot a firenzeiek Il Biancone néven emlegetik, állítólag teliholdas éjszakákon leszáll szökőkútbeli talapzatáról és körbesétálja a várost. Most aktuális a dolog. :-)

Róma és egyebek

Nem biztos, hogy most hosszabban írok... kicsit fáradt is vagyok... azon kívül valahogy ez az egész túl nagy falat, vagy hogy is mondjam. Vagy írok egy regényt a sok érdekességről amit hallottam, olvastam és láttam - ez elég feleslegesnek tűnik, hiszen mindenkinek elérhetőek a könyvek vagy a net, ahol olvashat Olaszország vagy a világ bármely városáról, bármelyik festőről, bármelyik épületről. Vagy leírom, hogy igazából a buszos társasutazás fílinget nem nekem találták ki, csavargó és független természetemhez nem passzol az időre pipilés, időre evés, kiszállás-beszállás, stb.... ez meg esetleg panaszkodásnak tűnhet, pedig távol álljon tőlem a szándék. Vagy írhatnék az útitársakról, akikkel pedig alapjában véve nem volt semmi baj, de azért a pincérnek nem kellett volna az utolsó reggel azt mondani, hogy "fanculo", mert így elég nehéz volt megakadályozni a tömegverekedést.  :-P

Jó lenne azt is elmesélni, milyen volt a Via Appia köveit érezni a lábam alatt, közben megérinteni az ősöreg márványdarabokat... milyen volt "fésztufész" állni Mózessel, pont ahogy szerettem volna... milyen volt nézni Szent Péter láncait és bilincseit a kivilágított tárlóban. Vajon meg tudnám-e fogalmazni, milyen volt éppen Szent Katalin napján belépni a Sopra Minerva templomba, ahol a (fej nélküli) testét őrzik - és ahol éppen mise volt? És milyen érzés volt, hogy nem tudtam ott maradni, csak öt percet, mert muszáj volt tovább rohanni a csoporttal? Milyen érzés ott állni Raffaello sírja előtt a Pantheonban (és sajnálni, hogy éppen nem esik az eső, mert annnnyira jó lenne látni, hogyan ömlik be a tető óriási lyukán keresztül a víz a templom közepébe). És végül: milyen érzés, hogy ott állok a Szent Péter Bazilika előtt, és nem jutok be... mert négy(!) órát kellene várakozni, és az információk alapján bent is olyan tömeg van, hogy szinte csak annyit lehet látni, ami embermagasságon felül van, a Piétához odamenni lehetetlen, többen rosszul lesznek, és a várt élmény, megnyugvás, átélés helyett mindenki komplett idegroncs, mire kijön onnan. :( És milyen érzés ehelyett kiszakadva a rettenetes római tömegből megtalálni a kis parkot az Angyalvár mögött, ahol végre csend van, néhányan a fűben heverésznek, mások kutyát sétáltatnak, gyerekek játszanak a kis játszótéren, és még üres padok is vannak?

Milyen Firenzében a Medici palota mellett állni, megérinteni azokat a köveket, amelyeket Il Magnifico is megérinthetett, de akár Michelangelo is, amikor egy ideig a palotában lakott? Milyen Michelangelo sírja előtt állni a Santa Croce-ban, tudni, hogy ott van bent abban a márvány szarkofágban a Mester Rómából szekéren visszalopott teste? Milyen érzés a tudat, hogy itt született a reneszánsz, hogy (számomra) ez a csodák városa * ? Milyen látni élőben (és stikában lefényképezni) Orvietoban Luca Signorelli freskóját, amelynek csücskében az egyetlen arckép látható Fra Angelicoról? Vagy milyen ugyanezen dóm előtt állni, először csak kicsit fáradtan nézegetni a domborműveket, majd egyre nagyobb örömmel ráébredni, hogy az Újszövetség szinte összes jelenetére ráismerek? Igen, én, aki néhány éve kis túlzással csak Jézust ismertem fel a kereszten!

Szóval ezekről most mind nem írok. :-)

A képek ITT vannak (négy albumra osztottam). Kicsit sajnálom, hogy nem tudok igazán fényképezni, mert most hiányzott a technikai tudás: az a fajta időjárás volt, amikor a fotóim nem igazán szoktak sikerülni. Minden oké, ha esik, ha köd van, ha vihar van vagy ilyesmi, de amikor  csak ilyen nyugis borús idő van, az ég nem kék és nem szürke, hanem gyakran szinte fehér, akkor nagyon nehezen tudok normális képet csinálni. De hát ezen kár keseregni. :-)

* Velence után, természetesen. :-)

Tudéj

A mai napon ideiglenesen csoportunkban állomásozó olasztanár Ascoli Piceno-ból való, ahol közepesen távoli rokonaim is leledzenek. Miután a helyettesítésről előre értesítve voltunk, gondosan előkészítettem fejben a szöveget, miszerint majd megkérdezem tőle, hogy ismeri-é a nagybratyókámat, akit Vincenzo Allevinek hívnak... úgy képzeltem, hogy akár igenlő, akár nemleges válasz esetén is tök boldog lesz, hogy nahát!, itt van a földimnek egy rokona, és majd hosszasan elbeszélgetünk - semmitsem törődve holmi tananyaggal - a város szép főteréről, a római kori hídról és olasz családom életének utolsó negyed évszázadbeli alakulásáról. Még a szótárból is kinéztem ehhez előre egy-két szót. Nem, ez egyáltalán nem lett volna unalmas a többieknek, mennyit tanulhattak volna a makogásomból, he-he... Hát a projekt nem jött be, mert a tanárnő elintézte annyival, hogy kedvesen csodálkozó arcot vágott, majd közölte, hogy az Allevi az nagyon gyakori név abban a régióban - és hopp! már témát is váltott. Üzenem az összes le- és felmenőmnek, hogy legközelebb ha külföldre készülnek házasodni, please/prego ne pont egy szabójánoshoz menjenek hozzá! :-P :)

Ezután viszont érdekes volt, mert a Húsvétról beszélgetvén kérdezte a tanárnő, hogy volt-e nálunk pap az ünnep alkalmával házat/lakást szentelni. A hét fős csoportból ez az esemény egyedül velem fordulhatott elő (ez ennyi hónap alatt már kiderült :) ), de még én is néztem, hogy hátizé, hogy kerül ez a téma a Húsvéthoz? Néhány pillanatnyi értetlen egymásra bámulás után aztán egyeztettük, hogy nálunk bizony az ilyesmi az vízkeresztkor esedékes (eszembe jutott, hogy Epifania, yesss....!!!), ezt a tanárnő igazi olasz-barnaszem guvasztással vette tudomásul, én meg még azóta sem vettem tudomásul, hogy ennyire eltérhetnek egymástól a katolikus szokások. (Ennek még utánajárok.)

Ezután elmentem az Autóklubhoz befizetni két éjszakát a Ca'Savio campingbe, ami kis idővel szándékozunk meghosszabbítani Lazacommal az assisi utunkat (mert Velence mellett eljönni hazafelé, és nem megállni... nemááááááá...!). És mi történt? A bizonyos két éjszakára nem volt hely. Májusban. Azonnal hívtam a tettestársat, akire lehet számítani ha hülyeségről van szó , és aki persze kapásból tudott Jesoloban egy út menti panziót, így mire hazaértem a Margit híd magasságából, itt várt az üzi, hogy a szállás le van foglalva. Na, és mi a neve a kis szállodának? Hotel Garni da Vito. Ja. Garniszálló. Így bízzon rá az ember valamit. :-) Azóta ezen röhögök, esküszöm.... :) Alakul a progi.... XD

Bakancslista...

Szeretek utazni... Minden "kimozdulást" nagyon várok, nagyon készülök rájuk, olvasgatok, térképeket böngészek, időjárási előrejelzéseket kukkolok a neten, még az utcákon is járkálok a Google Earth-ben... és természetesen halálra parázom magam, hogy ne jöjjön semmi közbe.

Mindemellett azért általában normális maradok, és szomorúan ugyan, de elfogadom, ha mégsem sikerül valami, mint tavaly Toszkána a bokatörés miatt. Majd megyünk máskor. Meg már voltunk is ott. És ugye nem vagyunk telhetetlenek. Lépünk tovább, szövünk újabb terveket.

De most Assisi... ezt annyira szeretném, de annyira, és igazából olyan régen is, hogy most az átlagnál idegbetegebb vagyok, hogy sikerüljön. Vagy két hónapja már elolvastam amit kellett a városról és a környékről, aztán le is tettem minden forrást, mert többet nem is merek olvasni, csak majd ha már mindjárt megyünk... vagy inkább ha már ott is leszünk... amikor éppen nem mászkálunk, leülök valami kis téren és ottan fogok olvasgatni, egyik szememet a környezeten tartva :) .

Valamire emlékeztetett az egész... aztán rájöttem, hogy a legeslegelső olaszországi utazásra még 1985-ben. Akkor éreztem így: egyszerűen nem hittem el, hogy végre láthatom a Szent Péter bazilikát, Michelangelo freskóit, a Piétát, Velence hídjait, Capri szigetét és az összes többi csodát, amit annak az országnak minden szeglete rejt. Most sem merem elhinni, hogy egy bő hónap múlva a két assisi szent lába nyomában járhatok. De sikerülnie kell!

Addig meg forgok. :-)

Mániákus

Ha Olaszországról van szó, talán tényleg az vagyok. "Bevállalom." :-) Itt van pl. ez a két könyv. Az első egy útikönyv főképpen Firenzéről, amely jelen időben íródott - 1490-ben. A város virágkorát éli Lorenzo de Medici uralkodása alatt, találkozhatunk is Il Magnifico-val, ha az utcákon sétálgatunk, mindig piros köpenyt visel, és mivel fél a merényletektől, kivont kardú csatlósok kísérik. A Ponte Vecchio közepetáján vigyázzunk, mert ott van az a lyuk, amin keresztül a mészárszékről kihordott állati belsőségeket a folyóba dobják. A fogadóban ne csodálkozzunk, ha eperág van az ágy alatt, ez fogja távol tartani matracunktól a bolhákat. Úton-útfélen óriási tehetségekbe botolhatunk: portrét csak Ghirlandaioval festessünk... de sajnos Leonardót most biztos nem láthatjuk, mert éppen Milánóban tartózkodik... és ugye milyen vicces, hogy ezek a sikeres művészek, mind a ragadványnevüket használják? (Botticelli így lett "kis hordó" a kövér báty után... Ghirlandaio "virágfüzér" a festményei után... Donatello "kis Donato" a gyerekkori becenév után... Fra Angelico pedig "angyali", életvitele és tiszta képei után.) A városban pezseg az élet: nyüzsgő piacok és kézműves boltok, karneválok, ünnepségek, felvonulások... ilyen-olyan ruhákban, ezekkel és azokkal a szokásokkal tarkítva.... Savonarola árnyékától fenyegetve... - mit mondjak?, időutaztam. :-)

A másik könyv amolyan szótárféle, de azért annál több: megmagyarázza a szavak és kifejezések eredetét is, vagy hogy éppen az olaszok hogyan és mire értik. Pl. ha egy lány természetesen, festetlenül is szép, akkor ő acqua e sapone (víz és szappan). Az olasz légitársaság neve az Ali d'Italia (Olaszország szárnyai) kifejezésből lett rövidítve. A Budmil olasz-magyar cégként indult annak idején, Budapest és Milánó városnevek után kapta a nevét. Befana a jó boszorkány, aki vízkeresztkor ajándékot hoz a gyerekeknek. Utóbbiakat pedig Olaszországban nem a gólya hozza, hanem a káposzta alatt születnek - sotto i cavoli. :-) A confetti nem az, ami nálunk, hanem az esküvőkön és egyéb alkalmakon osztogatott, különböző színű cukormázzal bevont mandula (magam is kötöttem ilyeneket tüllbe egy réges-régi esküvőre). Van továbbá néhány dalszöveg, Con te partiró és hasonlók, amiknek lehet bogarászni a szövegét. Van néhány szó, amiből a Danival kiejtési versenyt szoktunk rendezni, pl. egy tésztafajta: chichiripieno..., ha pedig dumcsizunk, akkor chiacchieriamo. :-) Aztán vannak még életrajzi adatok, receptek, szokások eredetére utaló szócikkek, stb., stb.... csomó érdekességről olvastam, pedig még csak a "C"-nél tartok. :-) Ajánlom mindenkinek aki olyan dilinyós mint én aki szereti Olaszországot. Akit pedig untattam mostan, attól szíves elnézést kérek. :-)

És megint... :)

Phil Doran könyve a sokadik a témában: végy egy házat Toscanaban, stb... 2006-os kiadás, már a Nap is kiszívta az ablakpárkányomon rögtönzött könyvespolcon - jó volt újra elolvasni. Felújítandó ház, barátságos szomszédok, barátságtalan szomszédok, packázó hivatalnokok, naplemente, napfelkelte, olajbogyó, pasta és szőlő... és mégis, valahogy ez a könyv nekem jobban bejön, mint a többi amit olvastam ebben a műfajban. Ez a pasi eredetileg forgatókönyvíró Los Angelesben, talán több tehetséggel ragadta meg a témát, talán a humorérzéke az ami levett a lábamról, nem tudom... de pisisre röhögtem magam nagyon tudtam vigyorogni a történetein és a szófordulatain. Mindenek felett persze szereti az olaszokat - és aki szereti az olaszokat, az ugyebár rossz ember nem lehet. :-) Én pedig mindig csenek egy-két szót az ilyen könyvekből, pl: sussuroventi, annnnnyira jól hangzik, és azt jelenti, mint nálunk a "csiripelik a madarak", csak ez esetben a szél hozza-viszi a híreket. :-)

Az a jó az internetben, hogy mindent meg lehet találni (hát ez nagy újság, tudom... :-) ), így Phil Doran házát, a Rustico-t is felújítás előtt, és rendbetétel után (sőt, magát Phil Dorant is, de az annyira nem érdekfeszítő :) ).

Bramasole

Frances Mayes-t lehet szeretni, nem vitás. Talán nincs is olyan ember, aki ne utazna szívesen Toszkánába, vagy legalább ne olvasna szívesen arról, milyen ott az élet, milyenek az emberek, a szokások... milyen ízűek a borok, milyen színűek a naplementék, stb... A könyv már csak azért is sikeres, mert ez volt az első ebben a műfajban, mint a szingliregények között BJ, varázsló témában a HP - aztán jön még sok más (talán jobb is), de azt az elsőt... ahhh... azt nem feledjük. :)

Ennek ellenére nekem Frances Mayes a második könyvének (Édes élet Itáliában) úgy közepetáján kiesett a pikszisből. Olyannyira, hogy ott és azonnal letettem a könyvet, könnyű is volt megtalálni most a kritikus részt, mert csak levettem a polcról és a mai napig ott van behajtva a lap csücske. Szituáció: egy velencei kiruccanás.

"...hogyan is maradhatna ilyen barátságos ez a város, mikor annyi turistával kell megküzdenie? /.../ Sajnos ezekből a minősíthetetlen alakokból él a város. Most még épp elviselhető számban eszi itt őket a fene, de júliusban teljesen ellepik a várost. Már most, áprilisban is igyekszünk elkerülni a turistalátványosságokat, mert a baseballsapkás, rövidnadrágos, hamburgeresdobozait mindenhol elhajigáló csürhe az agyamra megy. Karba teszem a kezem és szúrós pillantásokat küldök a szomszéd asztalnál hangoskodó idióták felé."

Nos hát, kedves Frances Mayes! Alapjaiban persze egyetértek a mondandóval, hiszen én is elkerülöm a zajosabb útvonalakat Velencében, és idegenkedem az idétlenül viselkedő egyedektől. De! Attól, hogy valakinek van pénze megvenni Toszkánában egy villát, továbbá van pénze fenntartani és van pénze az év nagy részét ott is tölteni, attól még nem válik olasszá. Főleg nem Velencében, ahol egy amerikai újságírónő ugyanolyan turista - ha tetszik, ha nem -, mint az összes többi, még akkor is, ha telik arra, hogy párás pohárból kortyolgassa a bort a lagúna szélén, miközben fensőbbségesen tekintget maga körül a világba.

Ami pedig a látványosságokat illeti: mi a fenéért megy az ember Velencébe, ha nem nézi meg a Dózse Palotát, a Rialtót és az összes többit? Nem mindenki olyan szerencsés, mint FM (és én!!!! - wehehe....), hogy többször is eljut ebbe a városba, amikor már megengedheti magának, hogy felfedezze az elhagyatott sikátorokat és a valóban turisták nélküli apró tereket, ismeretlen templomokat, egyszerű éttermeket. De mi is turisták vagyunk... mi is feleslegesen vagyunk ott, ha úgy tetszik... és igen FM, te is otthagyod a magad szemét-részét, ahányszor oda mész, még ha szépen bedobod is a kukába, te alattad is pöfög a vaporetto, és te is letaposol egy szemmel nem látható réteget az évszázados utcakövekből.

No, hát mindezek ellenére azt hiszem, nagylelkűen megbocsájtok az írónőnek, és - ha útitárs is beleegyezik - elmegyünk Cortonába, azután pedig megnézzük magunknak onnan 25-km-re azt a Bramasolét. És így fogunk forogni a ház előtt, és így Cortona Fő(tt) terén. :) :) (Balra fent lehet forgatni.)

Álmodoz

Így látszik Assisi a Parco del Monte Subasio felől. Hát, ez csak egy kis kedvcsináló... ha esetleg úgy érezném, hogy mégsem nincsen kedvem... kac-kac. :D :D

Go...

"Szvít hóm".... Hotel San Rufino. :-D

Úgy vagyok ezzel minden évben, hogy eddig volt a bejglisütés meg a tévé előtt punnyadás meg ilyesmi... aztán ahogy átbillen a mutató a tegnapi napról a maira, mintha eldördülne a startpisztoly, elkezdenek a lehetetlenebbnél lehetetlenebb tervek sorakozni a fejemben. Vagy talán inkább úgy kellett volna fogalmazni, hogy "lehetetlennek tűnő" tervek, mert hát sokszor megvalósult már olyasmi, amiről álmodozni sem mertem/mertünk addig.

Az idén.... Assisi. Mennék. Nagyon. Mennem KELL. Most úgy tűnik, hogy se útitárs, se idő, se elég pénz. Még. De egy kinyomtatott képet már kitűztem a parafatáblámra, hogy minden nap lássam... hogy ne felejtsem el kellőképpen akarni... mert akkor sikerülni is fog. Ezért... is.

Ember tervez...

Toszkánába megyek. Igen. Pontosan egy hónap múlva már jövök visszafelé. Megesz az ideg több okból. (Gyengébb idegzetűek ne olvassák!) Primo: „Csak” 5 nap. Két régi utazásból adódó emlékeim, és az útikönyvekből újonnan beszerzett okosságok szerint én oda szeretnék költözni minimum két hétig szeretnék ottan lenni, természetesen még az is kevés lenne, de mondjuk, hogy akkor azért egy kis ügyes logisztikával be tudnám osztani a látnivalókat. 5 nap egy ilyen helyen? Csak a városokra is kevés!!! És hol vannak még a kisebb falucskák a dombetetőkön, ahol mind meg kéne állni? A Chianti borvidék a szőlőkkel és az udvarházakkal? A tavaszi színekbe borult lankák, ahová ki kéne tenni egy pokrócot és ücsörögni egy-két órát egy fordítva tartott könyvvel a kézben? Secondo: Családdal súlyosbítva fog történni az esemény, így aztán nem is az lesz amit én akarok, erőteljes önfegyelemmel számításba kell majd venni azt is, amit ők szeretnének. (Nemá’…..!!! :-P :-) ) Gyanítom, az ötödik vészfékezésnél holmi út menti kis kolostornál vagy akár csak egy szimpatikus ciprusfánál, kimenne náluk a biztosíték. Most látom csak, mennyire kényeztetve voltam a velencei csavargások alkalmával, mert minden évben minden útitárs rögtön az első napon közölte, hogy „te vagy a főnök, oda megyünk, ahová mondod”. Óóóóó… míly szeretettel emlékezem rátok!!!! :-) Terzo: még mindig fáj a derekam - de erre nem is gondolok. Toszkánában az embernek ne legyen dereka. Uff.

Viccet félretéve… jó lesz… És persze elég lesz 5 nap is, csak ott lehessek egy kicsit. Milyen érdekes, hogy ismerek néhány nagyon értelmes, művelt, szeretni való embert, akik nem szeretnek utazni - azt mondják, elég nekik amit filmen látnak vagy olvasnak. Én pedig néha már azért nem olvasok ilyen tárgyú könyveket, mert idegesít a tény, hogy ezt sem fogom látni meg azt sem… mert hát semmise’ jobb, mint odamenni, a valóságban is megnézni azokat a tájakat, megfogdosni az épületek több száz éves tégláit, beszívni a tenger sós illatát…. ahhh… kész vagyok….!! Máris indulnék! :-)

Vincibe megyünk a druszámhoz, ide - régi vágyam ez. Erika a hatvanas évek óta kint van, övé a szálloda. Annyira kedvesek, már több levelet váltottunk, így ismeretlenül máris segíteni akarnak: merre menjünk, kell-e előre belépőjegyet rendelni valahová, hogyan legyenek az ágyak a szobákban…? Jó lesz, tudom… És hát az tény, hogy már rögtön Vinciben is el tudnék tölteni egy napot, pedig olyan picike, hogy csak egy közlekedési lámpája van neki, és szerintem fél óra alatt át lehet sétálni. :-) De hát itt van Leonardonak a szülőháza, ki nem tudna ott egy-két órát csendes bambulással eltölteni… hogy hát itt tette az első lépéseit a géniusz, ugyanezeket az utcákat járta, ugyanezt a tájat látta az ő szeme is, mint amit az enyém… Hát nem ŐRÜLET???? :-)

Sienában pedig Katalin léptei nyomán járva… Hát, ott gondok lesznek, mert a szülőházán és a San Domenico Bazilikán képtelen leszek csak úgy átszaladni. Most törpölök valami haditerven, hogy hová lehetne egy órára lepasszolni a családot, amíg én „katalinozok” egy kicsit.

És akkor még szót sem ejtettem ilyen apróságokról mint Firenze, Pisa és San Gimignano… 5 naaaap? 5 nap!!!! :-)