Robin Hood

Kedvencem… főleg Kevin Costnerrel, mert mint a legszebb mesékben, a jó elnyeri a jutalmát, a hercegnő kezét, és még az egész királyságát is visszakapja. Nem beszélve arról, hogy milyen nagyon ott van, mikor Bryan Adams azon a rekedtes hangján búgja, hogy „…everything I do – I do it for youuuu….” Óhhh…. ki nem hagynám, akárhágyszor ismétli a tévé.

Kilépve immár a mesék pihe-puha világából, a valóságban azért el kellene gondolkodni, hogy a „robinhúdizmust” hogyan is kell művelni, hogyan kell végrehajtani, vagy akár végrehajtatni. Adott egy ország, ahol sok a túlságosan gazdag, velük most ne foglalkozzunk, mert az egy másik történet. Van viszont egy középosztály, akik tényleg bérből és fizetésből élnek, és Uram bocsá’, (még) nem a béka popója alatt: ügyesen gazdálkodnak, nem költenek felesleges luxusra, nincsenek millióik, de igyekeznek spórolni, hogy a számlák kifizetése után azért jusson autóra, néhány mozira, évente egy nyaralásra.

Ez a réteg (volt) az, amelyik akkor sem halt éhen ha véletlenül kivették a családfő vakbelét vagy eltörte a lábát az asszony… ha nyugdíjba mentek 40 év meló után, nem szegényedtek el egyik hónapról a másikra, szolidabban éltek, de azért nem kellett eladni a házat a fejük fölül, és továbbra is ott maradt asztalukon a marhapörkölt egy héten egyszer, ki tudták taníttatni a két gyereküket, akiket éppen ennek a lehetőségnek a biztos tudatában vállaltak annak idején.

Az okosok viszont úgy döntöttek és döntenek (megnevezés és évszám nélkül… szinte mindegy…), hogy attól kell elvenni, akinek még van… nyirbáljuk tehát meg a középosztályt is egy kicsit… csökkentsük a táppénzt… annak a "kőgazdag" cukrásznak/zöldségesnek/fodrásznak, aki már eddig is kidolgozta a belét napi 14 órában, emeljük csak meg a bérleti díját, a járulékait és egyéb költségeit! Igazságos cselekedet. Az biza. Arra a mamára is nézzünk szúrós szemmel, aki nem hajlandó lemondani a tankönyvtámogatásról, pedig új cipő van a lábán és mekkora! lakásuk van a lakótelepen... van pofája zsebre rakni azt a néhány ezer Ft-ot, ami a gyerekét alanyi jogon megilleti. A gonosz.

A középosztályt megszorító intézkedések méltán nyerik el a lakosság támogatását, mert a szegénységet viselni kénytelen emberek csak azt érzékelik, hogy aki „mindenhová autóval jár” (középkategóriás, 3-4 éves), meg EKKORA háza van (3-4 szobás), attól bizony már el kell venni, miért legyen neki jobb mint nekünk alapon. Sajnos abba nem gondol bele senki, hogy ha elgyengítik a középosztályt, azzal munkahelyek szűnnek meg: ha a kis- és középvállalkozások felszámolásra kerülnek, azzal nem csak az elbocsájtott alkalmazottak, hanem maguk a vállalkozók is munkanélkülivé válnak. Egyre több lesz az akit el kell tartani, és egyre kevesebb az, aki ehhez képes lesz megteremteni állami szinten az anyagiakat. Ráadásul minden egyes kis étterem, boltocska, üzletecske megszűnése az olyannyira utált multik megerősödését segíti elő.

Nem értek a gazdasági dolgokhoz, nem tudom a fentieket jobban megfogalmazni. A lelki oldalát jobban átérzem: dolgozol de minek… szülnél gyereket többet is, de fogalmad nincs, mi lesz 5 év múlva… lassan megőrjít, hogy minden egyes mozijegytől lelkifurdalásod van, hogy inkább el kellett volna tenni az árát, mert mi lesz ha megbetegszel… szintén lelkifurdalásod van az egy hét tengerparttól, mert hát sokaknak még rezsire sem telik… A létbizonytalanság lassan beeszi magát a bőröd alá is – mert nem csak az a létbizonytalanság, ha MA nincs mit enned… hanem az is, ha megvan a lehetősége, hogy HOLNAP nem lesz mit.

Hogyan fogunk kinézni néhány évtized múlva? Lesznek a kőgazdagok, mert ők akkor is lesznek, ezt borítékolom. Lesznek a nagyon szegények. A középosztály helyett pedig lesznek a kicsit szegények. Egészségileg katasztrofális állapotban leszünk, mert nem fog jutni pihenésre… műveltség és tájékozottság tekintetében a béka s*e alatt, mert nem fog jutni könyvre, színházra, kiállításra, utazásra. Sorban dőlnek majd be a vállalkozások, és nemcsak a kicsik, hanem a nagyok is, mert nem lesz pénz semmire, ami nem sárga csekken mutatkozik vagy nem lehet megenni. Az autókereskedések már most is bezártak, ül az ingatlanpiac, a mozikban három embernek vetítik le a filmet, az utazásokat és a wellnes-hétvégéket lassan annyiért (is) lehet kapni, hogy drágább itthon maradni. Sorban dől el minden, mint a domino.

Persze azzal én is egyetértek, hogy az segítsen, akinek van miből, és szerintem ezt meg is tesszük. Nem kell tőlünk elvenni, adjuk magunktól is. A környezetemben legalábbis nagyon sokan vannak, akik megmozdulnak az árvízi helyzetnél, akik adományoznak több helyre is karácsony előtt, és még sorolhatnám. És nem csak azért, mert mi olyan jó fejek vagyunk… hanem mert MEGTEHETJÜK. Vajon megtehetjük-e néhány év múlva is?