Azt írta valaki több száz évvel ezelőtt, hogy a lelkiismeret kutyája mindig hangos csaholással figyelmeztet bennünket, ha valami helytelen dologra készülünk. Nagyon megmaradt bennem ez a kép... és azóta figyelem magamat: bizonyos cselekedeteknél tényleg mindig van egy pont, egy pillanat, amikor az ember megáll és elgondolkozik: tényleg meg akarom-e azt tenni, amire készülök...., nem baj ha megteszem, de akkor vállalom-e a következményeit (hiszen sokszor előre lehet látni, hogy bizonyos döntéseinkkel milyen kellemetlenségeket zúdítunk a saját nyakunkba). Mintha működne most ez a dolog... azelőtt mindenbe beledumáltam, ha kellett, ha nem... felelőtlenül ejtettem ki sok-sok mondatot. Most úgy tűnik, van valamiféle kontroll, ez azért is jó, mert amit viszont megteszek vagy kimondok, annak ott volt az ideje, és utólag biztosan nem bánom meg. Talán képes vagyok nevelődni... talán... :-)
7 megjegyzés:
ezt én is megtanulhatnám, hogy sikerült?
Hát most mondhatnám, hogy alapból ilyen klassz gyerek vagyok, de az az igazság, hogy egy csomószor ráfáztam, aztán szép lassan kialakult. :) (És megjegyzem, azért sosem lesz tökéletes.)
most mondanám, hogy jó pap is holtig tanul, meg ilyenek, de hát rájössz te magadtól is :)
aztán hogy kötekedjek, Colin egyáltalán nem ugat, pedig néha eszébe jutnak helytelen dolgok :)))
Najóvan, hát hol vagyok én a Colintól.... !!!! *vihog*
:) szerintem meg egy idő után egyszerűen nem érdekel némely dolog annyira, hogy felhúzd magad...
krikszi
saját magunk nevelése néha még sokkal bonyolultabb, mint a 'kőcöké.. :)
Hát az a baj, hogy én felhúzom magam továbbra is... éppen akkor szoktam csinálni a hülyeségeket.
Hát a 'kőcökre vannak általános szabályok: ez jó, az nem jó... mi felnőttek viszont hajlamosak vagyunk hinni a saját tökéletességünkben - aztán ha ez meginog, akkor gáz van.
Megjegyzés küldése