Egy régi, és annak idején fiatalságból kifolyólag meg-nem-értett könyv a legfelső polcról. Steinbeck 58 éves (1960-ban), amikor Rocinante nevű, teherautóra épített lakókocsijával és kutyájával három hónapos magányos csavargásra indul Amerikában. Már az utazás indítékával mélyen egyetértek: egy életkorból adódóan itt-fáj-ott-fáj üzemmódban eltöltött év után dönt a csavargás mellett, amikor az orvosok legszívesebben már mindentől eltiltanák: ételtől, italtól, hajózástól, vezetéstől... ő viszont, aki egész életét erőteljes férfiként élte le, nem akarja a hátralevő éveket holmi gondoskodásra szoruló kisbabaként leélni.
Így hát megveszi a lakókocsit, felszereli rengeteg szükséges és még több felesleges dologgal, bepakolja az írógépet, a mindaddig kiolvasatlan könyveket - és indul. Az írásban sok konkrét helyszín szerepel, Amerikának olyan szegletei, amelyek nekünk nem mondanak semmit, mégis érdekes megismerni ezeket a helyeket és az ott élő, különböző temperamentumú embereket. De nekem érdekesebb az utazás lelki részéről olvasni: nehezen tudom persze összehasonlítani magam a híres íróval, és az én kis néhány napos kiruccanásaim sem vethetők össze egy ilyen utazással. Valahol viszont mégis ugyanaz, mint ahogy minden csavargó lélek egyforma: vágyunk kiszakadni egy időre az életünkből, vágyunk a magányra, az ismeretlennel való találkozásra. Steinbeck olyan dolgokat ír le, amelyeket magam is átéltem: a néha feltörő rezignáltság az út alatt, hogy mit is keresek én itt, a kötelességeim mellett lenne a helyem... az egyedül töltött esték félelme, mikor beáll a sötétség, és nincs senki, akihez szólhatnánk... az az összetett érzés, hogy féltem a magányomat, ugyanakkor nagyon vágyom az emberek közelségére... A szabadság elmondhatatlan varázsa, amikor néhány napig a magunk urai vagyunk, mehetünk az orrunk után, megállhatunk amikor és ahol nekünk tetszik, ezeknek a különleges napoknak lelkünkbe költöző apró csodái.
Emellett pedig az örök "szerelem": a lakókocsi... Nem egyedül ugyan, de sok-sok éven át volt alkalmam kipróbálni különböző helyeken az összkomfortos csigaház semmi mással össze nem hasonlítható élményét. Odavagyok a praktikus, kicsinyke tárolóhelyekért, a színes műanyag étkészletekért... a kávézásért a pici asztal mellett, miközben az eső hangosan kopog a tetőn... vagy éppen a napsütéses ébredésekért, mikor az ablak túloldalán karnyújtásnyira billegnek a fák ágai. Épp ezért hihetetlen élvezettel olvasom a részleteket, ahogy Steinbeck felkészíti a roulotte-ot az utazásra: persze ehhez az is kell, hogy valaki olyanokat tudjon írni, hogy a petróleumlámpa lángja "aranyszínű pillangóhoz" hasonlított... aztán pedig úgy tudja leírni az esti olvasgatást a halvány fényben, hogy úgy érzem, ott vagyok én is.
Rengeteg gondolat leírva... ami rengeteg további gondolatot ébreszt és emlékeket idéz a saját fejecskémben... - az én könyvem.
"Ha egy rekedt hajókürt egymás után négyszer elbődül, nyakam libabőrös lesz, lábam meg magától nekiindul. Ha hallom, hogy motort melegítenek, vagy lökhajtásos gép süvít el felettem, de még a patkódobogástól is borzongás fut végig rajtam, szájam kiszárad, szemem a távolba réved, tenyerem megforrósodik, és a gyomrom a mellkasomban kavarog. ... Azaz, aki csavargónak született, az csavargó marad. Félek, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan."
1 megjegyzés:
Ezt se vetted volna elő, ha nincs a kék csizma :) Olyankor meglepő döntéseket hoz az ember. Tényleg kéne egy "idézet-könyv". Amikor az ember olvas, annyi minden szöget üt a fejében (nem feltétlenül a szögbelövőre gondolok, amikor véletlenül rákönyököl az ember), ami megannyi új gondolatot indít útjára. Ezeket csak simán be kéne írni egy nagy üres könyvbe, aztán néha bele-belelapozni, emlékezni vagy új értelmet adni neki. És kéne az a magány, meg persze az is, hogy néha valaki mással kavargassa az ember egy ütemre a kávéját. És meg tudom érteni Steinbecket, hogy a kutyájával indult útnak. És még mindig nem kezdünk és-sel mondatot :)
Megjegyzés küldése