Borongós. Is.

Hallgatom az autóban az olasz nyelvkönyv cd-jét, több leckét egymás után, nem állítom meg, had' menjen... kicsit tesztelem magam, hogy most itt és itt tartunk, és milyen jó, hogy a 90%-át értem annak is, ami jó pár olvasmánnyal előrébb van. A szituációk ismerősek, és a hangok hihetetlen mértékben felidézik az Olaszországban töltött sok-sok időt... vagy inkább sok-sok alkalmat, amikor igazából mindig kevés volt az idő... Pályaudvari kérdezősködés az induló vonatok felől... előttem a kép, ahogy érkezünk/indulunk a Santa Lucián (inkább az, hogy érkezünk :-) ). Válogatás az étlapról, majd rendelés egy étteremben... az olasz ételek nevei... röpülök gondolatban és már ott ülök abban a Frari melletti a pizzeriában... Ascoliban a nagybátyám kedvenc éttermében... Torcellon az elegáns Attila trónjában... és még sok-sok emlékezetes helyen. Az időjárásjelentés, ahol majd megtanuljuk az ehhez kapcsolódó kifejezéseket (bár én már értem!, értem! :-) ), eszembe juttatja azokat a nyarakat, amikor csak áztunk és fáztunk a campingben, és idegesen fürkésztük a kitett piktogramokat, változik-e valami és mikor... vagy méginkább az ugrik be (mert ahhoz hang is volt), amikor ugyanilyen okból a rokonaimnál lestük a tévében a híradót, napsütéses hírekben reménykedve.

Sorolhatnám... de minek... másnak ez nem fontos, az én emlékeim. Kötődöm ahhoz az országhoz - nagyon. És azt remélem, május után még jobban fogok. :-) Bizonyos okból ma különösen erősen gondolok arra, milyen jó, hogy annyi mindent már megtettem. Megtettünk! Hogy ott voltunk (és máshol is), hogy nevettünk, hogy jókat ettünk, néha ittunk, jártunk a lábunkon, hogy meghallgattuk, hogy megnéztük, hogy beszívtuk az illatát... hogy éltünk... mert ez már a miénk. És az is eszembe jut, vajon tudatában van-e mindenki annak, hogy az idő mennyire véges, és hogy ha hiszünk is a továbblépésben, valamiért kaptuk ezt az életet és hozzá a szabad akaratot: a döntést a kezünkbe, hogy ne pazaroljuk el azt a néhány évtizedet, amit itt töltünk. Dolgunk van itt... nem holnap, nem jövőre és nem öt év múlva. MA. Mert talán nincs holnap, nincs jövőre és nincs összesen öt évünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak görgessük egyik napunkat a másik után, hogy mindig úgy hajoljunk, ahogy a szél fúj, és hogy az összes fontos tervünket a talán soha el nem érkező "majd"-ra halasszuk. Tudom, ez most ilyen nyálasan hangzik, és közhely, biztos meg tudnám máshogy is fogalmazni, de nem írom át. Mert most ezt és így gondolom.

Tedd meg. Lépj.