Olvasok egy könyvet (véletlenül Umbriáról :) ), amiben a Főhősnőnek van jó pár mondata, ami vagy olyan mintha én mondtam volna (ez még önmagában nem egy dicsőség), vagy csak szimplán érdekes, vagy pedig olyan, ami kicsit pofánver. Jó is az ilyen könyv, amiben két falusi fesztivál, három recept, és néhány tájleírás közé azért szorul némi értelem is.
Adott pl. két szegény(?) pásztor, akiknek esti tábortüze mellé Főhős és Főhősnő néha leülnek, megosztozva velük egyszerű vacsorájukon. Főhősnőben azonnal ott a késztetés, hogy legközelebb (sőt, rendszeresen) adjon nekik valamit..., hogy a kopott takaró helyett hozzon egy rendeset, az agyonhasznált edény helyett egy újat, a szegényes étel helyett finomabb és főleg változatosabb falatokat. Szerencsére több esze van mint nekem, és ő már tudja (nopersze, regényben könnyű! :) ), hogy az ajándékozással mennyire kell vigyázni. Az ember könnyen áteshet a ló túloldalára, és tolakodóan elhalmozhat valakit olyan dolgokkal amire nincs is szüksége, vagy amelyek nélkül nagy valószínűséggel hiánytalan életet tud élni. Mert az én (általában túlzott) szükségleteim nem biztos, hogy az övéi... az én ízlésem nem az övé... az én késztetésem, hogy a régit, kopottat (de még használhatót) újra cseréljem, nem az ő késztetése. Kéretlen ajándékaimmal lehet, hogy éppen mindig az arcába gyűröm, hogy "látod neked mennyivel sz*abbul megy", de nem baj, mert itt vagyok neked én, a mentőangyal, aki nagy szárnycsattogtatások közepette majd jól kihúzlak a pácból.
Ez igaz. És mégsem. Mert hát szeretetből adni, gondoskodni jó. A másik szorult helyzetén kicsit javítani jó. Jó adni a feleslegből, és tudom, hogy bizonyos esetekben akkor is odaadnám amim van, ha az lenne az utolsó fillérem/falatom/ruhadarabom. Azt mondják, adakozni névtelenül kell, mert így igazán önzetlen, így nem fordulhat elő, hogy kvázi "meg akarunk vásárolni" valamit: hírnevet, szeretetet, elismerést. Lehet erre törekedni, és sok esetben meg lehet találni a módját, hogy láthatatlanul álljunk ott valaki mellett. De sok esetben nem: ha neki szánok valamit, nem hagyhatom a küszöbén. Mindemellett pedig nem kell mindig rosszat feltételezni: az én idealista világomban az ajándékban legtöbbször nem számítás van, hanem üzenet: így mutatom ki a szeretetemet, a törődésemet, az odafigyelésemet... így jelzem, hogy számíthatsz rám, hogy itt vagyok.
Visszatérve Főhősnőre: az ő megoldása az lett, hogy végül is nem ajándékozott mást, mint a saját maga által sütött kenyeret, azt pedig nem "odaadta" (kicsikarva ezzel a köszönetet és a hálálkodást), hanem egyszerűen csak letette a pásztorok keze ügyébe, esetleg elfogyasztották közösen a szolid vacsora részeként. És így elfogadták. Egyébként talán ez is az egyik sarkalatos kérdés: más az az ajándék, amibe belesütöd/főzöd/kötöd a szeretetedet, és más az, amit megveszel a boltban és egyszerűen csak továbbítod. Az én érzésem egyébként is az, hogy az ételben és a ruhában van valami ősi: hogy ne légy éhes és ne fázz, olyan elemi szükséglet, aminek messze nincs köze a mai kor fényűzéséhez, a pazarláshoz; ezeket adni (szükség esetén természetesen) pedig olyan gondoskodás, ami azóta létezik, mióta ember él a Földön.
Lehet, hogy túlbonyolítom az egészet. De hát mostanában ilyen házi feladatok vannak. :-) Majd legközelebb írok az etruszkok könnycseppjeiről is (szintén ebből a könyvből), mert az is érdekes - és azt végre nem tudom a magam dolgaihoz kötni. Báááááááááár..... :-)
12 megjegyzés:
Furcsa dolog ez az ajándékozás... Sajnos volt mostanában szerencsém a nem önzetlen változatához, ami leginkább megvásárolás.Nagyon tud bosszantani már az is, ha vki próbálkozik vele.
légyszi áruld el a könyv címét is:)
elgondolkodtam, amit írtál az "adás"-ról,
sokkal többet találkozni a rossz adással, hisz nem nagyon tudunk a másik fejével gondolkodni, a feszültség meg, amit a "amannak nincs én meg tudok adni neki" okoz,gyors lépést sürget, többnyire saját feszültségünk oldására kapjuk oda az adományunkat
ismerek olyanokat, a frászt kapom meg, ha meglátom őket, mert kérés nélkül - ellentmondást nem tűrve AD, teát, gyümölcsöt, ami jön, és ha visszautasítjuk, a táskánkba dugja, brrr ...és mindenkinek elmeséli, , hogy ő milyen önfeláldozó, az utolsó gatyáját is bárkinek....
áooo,
imádok adni - olyan jó... igaz, én nem névtelenül teszem, de megfőzni egy fasírtot és azt szív alakúra formázni, vagy a tortára egy felirat, vagy nekiadni az utolsó filléremet vagy azt ami nekem felesleges, de neki az kell, vagy segíteni valakin, aki bajba jutott és van rá lehetőségem... az a legjobb, ha nem kerül pénzbe, csak munkába, mert abban én vagyok benne... pl rááldozni az időm, meghallgatni, segíteni vigyázni, kölcsönadni, amit szeretne...
önzőségnek tűnhet, de annak az öröméből töltekezem, akinek segítek...
Igen jó téma!
Adni sokféle képen lehet. Lehet úgy adni, hogy valóban a névtelenségben tudsz maradni, pl az adód 1 %-kát úgy adod. Lehet úgy adni, hogy ezt rendszeresen teszed, már már természetesen, de nem megszokásból. Lehet tolakodóan adni, hivalkodóan, na ettől mentsen meg az Isten.
És lehet spontán adni, egy beszélgetés során felmerülő témában segíteni, azonnal.
Most nem mellet akarok itt verni, de azért leírom mire is gondolok az utolsó mondatommal.
A szomszédaim elbűvölően kedves emberek. Egy anyuka, a negyevenes évei elején, és 2 már-már felnőtt gyerek. Nagyon nehezen élnek, egy minimális fizetésből, alig telik nekik valamire, még arra is nehezen, ami a mindennapi élet része, történetesen ételre.
A srác most kezdett el gyúrni járni, és rizst eszik rizzsel....ami kifogyott és most a hónap végén ugye a semmiért nem adnak rizst a boltban. Erről beszélgettünk szombat este náluk, amikor is eszembe jutott, hogy a kamrámban van pár doboz rizs, amit én most nem eszek. Hazajöttem, összeszedtem, átvittem és örültek neki. Nem azt mondtam, hogy úgyis kidobnám, hanem hogy segítenek nekem, ha elfogadják, mivel mostanság nem élek ilyesmin....
Tegnap este főztem magamnak ebédet mára, 2 adag lett, nem tudnám megenni. Egy adagot dobozba tettem, átvittem, odaadtam a szomszédasszonynak, hogy főztem neki mára ebédet. Kérdezte is, hogy honnan tudtam, hogy nincs neki mára ebédje? :) Hát nem tudtam, csak sejtettem....szóval adni lehet így is, úgy is. kedvesen is, szeretettel is, mindig azt, amire szüksége van a másiknak.
Bocs, hosszúra nyúltam.
Még valami eszembe jutott....
Amikor a Rialtó piacon azt mondtam, hogy imádom a datolyát, de így frissen még soha nem ettem...én is meg tudtam volna venni magamnak, de eszembe sem jutott. És Te visszamentél és vettél nekem, a kezembe nyomtad, hogy akkor most élvezkedj....annyira nagyon jól esett a figyelem, a kedves szeretetteljes törődés...szóval így is lehet adni. :):):)
Marlena de Blasi: Ezer nap a palotában. A már szokásos sztori: egy amerikai spiné férjhez ment egy olaszhoz, éltek Velencében, Toszkánában, Umbriában (nekem most érdekes, mert éppen Orvietoban, ahol jártam az idén), ezekről mind írt, és mind meg is van nekem. Úgy látom a neten, hogy még Szicíliáról is van/lesz könyve, nem tudom, hogy mindez igaz-e, mindenesetre jól vannak megírva. Viszont a képekre kár volt rákeresni, mert egy szörnyű küllemű, (szerintem) agyonplasztikázott, agyonsminkelt tyúkról van szó, akit pont nem tudok az umbriai tájba beleképzelni - ennyit az illúziókról. :) :) No mindegy, a szöveg jó, ez a lényeg.
Köszönöm az érdemi hozzászólásokat. :) :)
én még most is ezen agyalok,
reggelente állandó egy hajléktalan pasi aki mindig szem előtt van...csak ül a padon...félek szemtől szembe odamenni hozzá, adni valamit, de volt már hogy otthagytam a törzshelyén-padon becsomagolt szendvicset (remélem megkapta és nem takarították el...
köszi a címet
na erről a hajléktalanról jut eszembe és ez sem önfényezés: összeszedtem pár ruhát egyszer és a mindig ugyanott alvó mellé tettem le egy szatyorban, amikor aludt... gőze nem volt, hogy ki és miért.. és nem is ez volt a lényeg - hisz nyilván elmehetne bárhova és szerezhetne... és tök jó volt, hogy lett egy jó napja valószínűleg...
Lehet, hogy nem lesz szimpatikus, amit írni fogok, de ezzel az adás-kapás dologgal kapcsolatban még én magam sem vagyok tisztában, hogy mikor cselekszem jól, rosszul vagy egyáltalán...
1. a gyerekeinek igyekszik mindent megadni az ember, sokszor bizony ész nélkül, de szülő legyen a talpán, aki a kísértésnek ellent tud állni, ha a lehetősége adott. Aztán persze a dolog idővel hajlamos visszaütni, de akkorra már hiába az okos élettapasztalat, hogyan kellett volna. Ezt mindenki ismeri,nem is taglalom tovább.
2. az utcán végén jó ideje hajléktalanok vertek tanyát. Az első páros két idős férfi volt, kedvesek, udvariasak és láthatóan elesettek. Az emberben akaratlanul is feltámadt a vágy, hogy valamivel segítse őket. Hogy ez egy szendvics vagy egy üveg tea, esetleg csak kenyér és zsír, az alkalom, a lehetőség szabta meg. Aztán egy éjjel mindenük elázott, esélyük sem volt rá, hogy száraz takarójuk legyen a következő éjszakára, így aztán vittem azt is. De legközelebb már vadásztak rám, hogy egy bicska kéne, esetleg néhány edény, és ... és... ötletből soha nem volt hiány. És inkább kerültem nagyot, csak ne arrafelé kelljen hazafelé mennem.
Nm tudom már, hova is akartam ezekkel a sorokkal kilyukadni, de egy ideje már adni sem tudok jó érzéssel, mert amikor egy kolduló asszony kezébe a hazaszánt gyümölcsök egy részét adtam (mert ott volt vele a gyereke is) és épp el nem küldött az őseimhez amiért nem pénzt adok, nos, azóta kezdik kiölni belőlem az együttérzést... tudom persze, ilyen esetek mindig voltak, mindig lesznek, nem is erről szólt az írás... ááá, korán van még, talán azért is nem tudom jobban összeszedni a gondolataimat.
Nem baj, értjük... :)
A gyerekekkel kapcsolatban az van, hogy amikor elkezdik, hogy ezt a kenyeret ők nem szeretik... meg azt a húst nem szeretik.... sb... akkor legszívesebben kiraknám őket a domboldalba kenyéren és vízen. Ehelyett a Családfő külön elmegy azért egy másik boltba, hogy olyan kenyér legyen, amit szeretnek. Hát már hülyén halunk meg az biztos.
Ugyanígy nem tudom a megoldást a másik problémára, én is jártam már így. A hajléktalan kérdés az amúgy is nehéz dolog, nem is tudok erre többet írni.
Jól adni nem egyszerű, de kapni sem, külöösen akkor, ha tudom, hogy a másik egy olyan valamibe fektetett időt, energiát, amivel én utána nem tudok mit kezdeni. Én akkor szoktam igazán elveszettnek érezni magam :)
Igen, ilyen is van, és tényleg milyen nehéz kezelni. Anyukámnak megdicsértem egy-két horgolását, sőt, egyet el is kértem... ezt ő úgy értelmezte, hogy azóta eszeveszetten horgol nekem szép terítőket, de már nagyon sokat... Hiába tetszenek, ennyit már nem tudok hova feltenni, nem is igazán illik a lakásba... Úgyhogy csak hazahozom mindig a gondosan kivasalt kikeményített csipkéket és bevágom a szekrénybe - ez meg rossz érzés.
Megjegyzés küldése