Róma és egyebek

Nem biztos, hogy most hosszabban írok... kicsit fáradt is vagyok... azon kívül valahogy ez az egész túl nagy falat, vagy hogy is mondjam. Vagy írok egy regényt a sok érdekességről amit hallottam, olvastam és láttam - ez elég feleslegesnek tűnik, hiszen mindenkinek elérhetőek a könyvek vagy a net, ahol olvashat Olaszország vagy a világ bármely városáról, bármelyik festőről, bármelyik épületről. Vagy leírom, hogy igazából a buszos társasutazás fílinget nem nekem találták ki, csavargó és független természetemhez nem passzol az időre pipilés, időre evés, kiszállás-beszállás, stb.... ez meg esetleg panaszkodásnak tűnhet, pedig távol álljon tőlem a szándék. Vagy írhatnék az útitársakról, akikkel pedig alapjában véve nem volt semmi baj, de azért a pincérnek nem kellett volna az utolsó reggel azt mondani, hogy "fanculo", mert így elég nehéz volt megakadályozni a tömegverekedést.  :-P

Jó lenne azt is elmesélni, milyen volt a Via Appia köveit érezni a lábam alatt, közben megérinteni az ősöreg márványdarabokat... milyen volt "fésztufész" állni Mózessel, pont ahogy szerettem volna... milyen volt nézni Szent Péter láncait és bilincseit a kivilágított tárlóban. Vajon meg tudnám-e fogalmazni, milyen volt éppen Szent Katalin napján belépni a Sopra Minerva templomba, ahol a (fej nélküli) testét őrzik - és ahol éppen mise volt? És milyen érzés volt, hogy nem tudtam ott maradni, csak öt percet, mert muszáj volt tovább rohanni a csoporttal? Milyen érzés ott állni Raffaello sírja előtt a Pantheonban (és sajnálni, hogy éppen nem esik az eső, mert annnnyira jó lenne látni, hogyan ömlik be a tető óriási lyukán keresztül a víz a templom közepébe). És végül: milyen érzés, hogy ott állok a Szent Péter Bazilika előtt, és nem jutok be... mert négy(!) órát kellene várakozni, és az információk alapján bent is olyan tömeg van, hogy szinte csak annyit lehet látni, ami embermagasságon felül van, a Piétához odamenni lehetetlen, többen rosszul lesznek, és a várt élmény, megnyugvás, átélés helyett mindenki komplett idegroncs, mire kijön onnan. :( És milyen érzés ehelyett kiszakadva a rettenetes római tömegből megtalálni a kis parkot az Angyalvár mögött, ahol végre csend van, néhányan a fűben heverésznek, mások kutyát sétáltatnak, gyerekek játszanak a kis játszótéren, és még üres padok is vannak?

Milyen Firenzében a Medici palota mellett állni, megérinteni azokat a köveket, amelyeket Il Magnifico is megérinthetett, de akár Michelangelo is, amikor egy ideig a palotában lakott? Milyen Michelangelo sírja előtt állni a Santa Croce-ban, tudni, hogy ott van bent abban a márvány szarkofágban a Mester Rómából szekéren visszalopott teste? Milyen érzés a tudat, hogy itt született a reneszánsz, hogy (számomra) ez a csodák városa * ? Milyen látni élőben (és stikában lefényképezni) Orvietoban Luca Signorelli freskóját, amelynek csücskében az egyetlen arckép látható Fra Angelicoról? Vagy milyen ugyanezen dóm előtt állni, először csak kicsit fáradtan nézegetni a domborműveket, majd egyre nagyobb örömmel ráébredni, hogy az Újszövetség szinte összes jelenetére ráismerek? Igen, én, aki néhány éve kis túlzással csak Jézust ismertem fel a kereszten!

Szóval ezekről most mind nem írok. :-)

A képek ITT vannak (négy albumra osztottam). Kicsit sajnálom, hogy nem tudok igazán fényképezni, mert most hiányzott a technikai tudás: az a fajta időjárás volt, amikor a fotóim nem igazán szoktak sikerülni. Minden oké, ha esik, ha köd van, ha vihar van vagy ilyesmi, de amikor  csak ilyen nyugis borús idő van, az ég nem kék és nem szürke, hanem gyakran szinte fehér, akkor nagyon nehezen tudok normális képet csinálni. De hát ezen kár keseregni. :-)

* Velence után, természetesen. :-)