Ízek, imák...

Amikor először láttam, rabja lettem a filmnek, bárgyú mosollyal (és persze könnyes szemmel) jöttem ki a moziból, éreztem, ahogy a mézédes amerikai szirup elönti testemet-lelkemet, egyáltalán nem ragacsosan, hanem jólesően, simogatóan ölel körbe, az sem zavart, hogy befogja a fülemet és elhomályosítja a látásomat. Aztán rabja lettem a könyvnek is, ízlelgettem az okos(?) mondatokat, elméláztam egy-egy bekezdés után. És természetesen mindkét esetben azonnal Főhősnő helyébe képzeltem magam, igen, ez az!, megvalósítjuk!, megtaláljuk!, kafa gyerekek vagyunk! És én is, Alessia Óbuda alsóról, én is! igen!

Ahogy megjelent a dvd, meg is vettem, mert nem, ez ne legyen másolt, lopkodott példány. Ez legyen meg szépen, eredetiben. Aztán ahogy itthon a fotelből néztem meg, már kicsit elbizonytalanodtam. Naja... a mozi varázsa... abban a személytelen teremben ülve, mindent három méteresben látva tényleg minden egész más, benne élünk a történetben, könnyebben elhisszük a lehetetlent.

Jó film, jó könyv, most is tetszik - ezt fenntartom. Elizabeth Gilbert története valahogy példát akar mutatni - de hogyan? Miben? A recept: vegyünk ki egy év szabadságot az egyébként magánéleti kudarcokkal teli, magányos, gyermektelen életünkből, csapjuk be az ajtót magunk mögött, vágjunk neki a világnak, és valósítsuk, találjuk meg önmagunkat! Mert ha ez nem ment Amerikában harmincakárhány éves korunkig, majd biztos Bali szigetén sikerülni fog!

Mi is a bajom? Nehéz megfogalmazni, mert hát az elvvel egyetértek, nem véletlen, hogy én is megszököm itthonról nagy ritkán 1-5 napra. Ez alkalmakkor én is valamit keresek... kívül-belül igyekszem kicsit megnyugodni, megerősödni, új élményekkel gazdagodni, elmélyülni a gondolataimban, stb. Erre még telik is. De azért egy évre elmenni... Elég sok embert ismerek, de egyetlen egyet sem tudok, aki ezt megtehetné. Az anyagiak miatt sem, de amiatt sem, hogy "normális" embernek azért van valakije: gyereke, unokája, férje, kutyája-macskája... valaki, akinek szüksége van rá, akit nem hagyhat csak úgy ott. Van átlagos munkája, munkahelye, ahol nem igazán díjaznák, ha közölné, hogy bocs, de most elmegyek egy évre megvalósítani önmagamat. Mert általában így élünk.

Innentől már kevésbé lelkesen szemlélem az egész "Eat, pray..." sztorit. És irigykedve is, nem tagadom. Mert India és Bali tőlem kimaradhat, de bár elmehetnék ilyen lazán egy évre Olaszországba, hogy megtanuljam a nyelvet, ne itthon kelljen kínlódni, hogy végre már ki tudjak nyögni néhány mondatot. Bár elmehetnék oda, és a nyelvtanulás mellett hosszabb ideig elmélyülhetnék azokban a dolgokban, amikben mostanság szeretnék elmélyülni. (Sic: nem kell mondani/gondolni, hogy ne elégedetlenkedjek, hiszen megyek - tudom. De ez most egy másik szemszög.)

De persze nem mehetek, mint ahogy te sem... és te sem. Mert vannak kötelezettségeink, van életünk, ami röghöz köt. És ez jól is van így. Amúgy is kizárt dolognak tartom, hogy nekem Balin, Indiában vagy a világ bármely más részén kellene megtalálni önmagam. A problémáimmal, az engem körülvévő emberekkel vagyok teljes, ezek között, ő közöttük kell boldogulnom, Istennek nem abban kell megsegítenie, hogy innen tízezer kilométerre a pálmafák alatt megvilágosodjak, hanem abban, hogy tudjam élni, tudjam jól élni a hétköznapokat, itt, ahol vagyok, ami az én közegem. Milyen könnyű szeretetteljesnek mutatkozni vadidegenek előtt rövid időre! Milyen könnyű a legjobb formánkat hozni, mikor az irrealitás buborékjában lebegünk minden felett! De nagy kérdés, hogy ha visszapottyanunk a saját valóságunkba, oda mennyit tudunk ebből áthozni.

E.G. persze nem pottyant vissza, mivel ugye jött a Herceg a fehér lovon dzsipben, aki aztán az ő életének a társa lett. No, eddig még jó is, de ezek után nem kellett volna megírni a Hűség című, egyenesen csapnivaló könyvet, ami kvázi házassági tanácsokat ad nekem. Nekünk. Egy olyan kapcsolatból akarja ő megmondani nekünk a tutit, ahol nincsenek anyagi gondok, nincs gyerek, nincs munkaidős pénzkereset, szinte még egy közös lakás sincs, mert a világ összes földrésze között röpködünk az érdekes munkáink és a még érdekesebb barátaink között. Nemááááár..... :P

Varga Lóránt azt írta, valakinek az is Camino, ha lemegy a közértbe. Sőt, talán még "caminóbb Camino", mint valójában végigjárni az Utat. A lelki fejlődésben segít, de nem feltétel az, hogy mindenféle helyeken bóklásszunk: nagyon kell akarni, de sikerülhet úgy is, hogy ki sem tesszük a lábunkat a "házból". Innen szép nyerni, pajtikák! :)