Beledumálós

Nem vagyok meglepve, hogy a Magyar Sajtófotó pályázat idei "legkiemelkedőbb teljesítményért" díjazottja a West Balkán tragédiájának dokumentálásával nyert. Ez a tendencia évek óta, és sajnos nem csak itt nálunk (pedig milyen könnyű lenne legyinteni, hogy ehhh... mert hát mi ilyen pesszimista ország vagyunk...), hanem az egész világon. Természetesen jó fotós vagy - a szaktudást soha nem is vitattam -, odamész egy ilyen helyszínre, belekattintasz a síró emberek arcába, elkapod a mentősök riadt mozdulatait, az összeverődött tömeget, később a lerakott gyertyákat és virágokat. És nyersz. A "kiemelkedő teljesítményeddel". Rettenetesen banális, ugyanakkor valamiképpen kegyeletsértő. Soha nem díjaznék egy olyan fotósorozatot, ami mások szenvedésére épül, mint ahogy soha nem egyeznék bele abba sem, hogy életemnek egy ilyen szörnyű pillanatában lefényképezzenek engem vagy a hozzátartozóimat (mondjuk letolt gatyával a hordágyon fekve) - és aztán induljanak vele egy fotópályázaton.

A "legjobb emberközpontú" díjat a nagybányai nyomorról készült sorozat nyerte el. De van sorozat Líbiáról, kép a Fradi gyászról, egy természetfotó egy villámról (fantörpikusan újszerű, nem? :-P ). És aztán - hogy ne csak rosszat mondjak -, hála az Égnek, a további díjazottak között van néhány nagyon jó fotó nyugdíjas "ki-mit-tud"-ról, busa-halászatról, illegális aranyásókról, az év londoni esküvőjéről humorosan, és egészen fantasztikusak a sportfotók. Egyszóval csak azt a legeslegeslegelső helyezést nem értem... Talán ki kellene már lépnünk ebből a trendből. Mert mint téma hatásvadász és ízléstelen, fotónak pedig unalmas.

Az én nyertesem Veres Viktor portréja Várhidi Pálról